Szükséglet vagy mohóság?

 A mai bejegyzésemet David Attenborough dokumentumfilmje ihlette.

 

Minden a környezetünkben azt mutatja felénk, akár a média, akár a társadalmi behatások, hogy semmi sem lehetetlen. Ennek van egy hátulütője, hogy korlátlanul próbálunk élni, ami a környezetünket, amiben élünk, teljesen felemészti. Az egyetlen dolog, tény vagy elhatározás, ami korlátozhatna minket, azok mi magunk vagyunk. Mi vagyunk azok, akik arról döntenek, hogy mikor is van az, hogy most már elég?

Mikor szabjuk meg a határt abban, hogy olyan dolgokra vesztegeljük a nehezen megkeresett pénzünket, a drága időnket, amit munkába fektetünk, hogy egy ruhadarabban végezze, ami igazából pszichés valójában a droghatásához hasonló hatást fejti ki, majd mint a gyertyalángja, mikor leég a kanóc, kialszik. Egy egyszerű dolog... kérdezzük meg magunktól: ezért élek? Ez fog hajtani? Ez tud örömet okozni, és ez vezet a földi élet boldogságához? Ezt válaszold meg Te, kedves olvasó, mert erre csak Te magad ismerheted a választ. A saját értékrendjeid alakították ki a világnézeted és azt, hogy mi tesz Téged igazán boldoggá, elégedetté, kiegyensúlyozottá. Majd elmélkedj el azon, hogy mi lenne, ha csak egy ruha márka, és egy üzlet létezne, és nem lenne internet, ahova felposztolhatom a legújabb szerzeményeket, akkor is ilyen fontos lenne ez számodra?

Felfogjuk e valaha, hogy egész természeti élőhelyek, bioszférák tűnnek el, csak mert több liter víz kell a ruhák elkészítéséhez, és nem beszélve a festékszínek előállításához, amit persze már üríteni is kell valahová.

Akihez nem áll közel ez a természetvédelmi tudatosság és kontroll, akkor csak talán kezdje el kicsiben. Vesse fel magának, hogy mennyiből állna, hogy ha fenntartható ruhatárat alakítana ki, ahol csak azt pótoljuk, ami elhasználódik. Tehát amit kidobunk, csak ahelyett vásárolunk.

Igaz, nem jelentkeztem az elmúlt időszakban, de továbbra is tartottam magam a havi 1 darab ruhánál, és például október egy olyan hónap volt, amikor semmit sem vettem, ami ruhanemű. Az idei évre már csak alacsonyszárú csizma van betervezve, mivel a mostanit az egyetem második évében vettem és idén már 5 éve dolgozom, kiszolgált.

Lehet felvetődik bennetek, hogy nem szégyellem-e ezt a tényt, vagy hogy tehet valaki ilyet, hogy nem az új modell virít a lábamon. Igazából igyekszem karbantartani a dolgaimat, ha cipőről van szó, akkor helyes módon ápolom és cipész teszi helyre, ha valami tönkremegy rajta. Így nem dobok ki egy újabb darabot és másnak is biztosítom a megélhetést, tehát tiszta haszon.

A ami bejegyzés margójára egy számomra fontos kérdést hagynék hátra nektek: ha legközelebb böngésztek a neten, és kosárba rakjátok a többszáz eurós bevásárlást, álljatok kérlek a szekrény elé, és kérdezzétek meg: kell ez nekem?

Köszönöm, hogy olvastok és köszönöm a visszajelzéseteket is!

kép forrása:margostock